„Hunt megfogta Bryce kezét, összefűzte az ujjaikat a szíve felett. – De bárhova készülsz is, miután vége a földi életednek, Quinlan, veled akarok menni.”
Szétzúzta a lelkem, összetörte a világom és darabjaira szaggatta a szívem. Volt egy holtpont, mikor arra a döntésre jutottam, hogy fogom az egész könyvet és úgy ahogy van kidobom az udvarra, majd pedig meghempergetem a sárban. Az tartott vissza csupán, hogy keménykötéses és drága volt. Na, meg persze az, hogy gyönyörű kiadás. Ettől függetlenül, ha eltekintek attól a brutális sokktól és halálközeli pillanattól, amit az utolsó 100 oldal során átéltem, akkor bátran kijelenthetem, hogy betegesen imádtam és szerettem ezt a részt is. Már a TOG-nál és az ACOTAR-nál is rájöttem, hogy Maas egy igazi pokolbéli lény, de most már ezer százalék, hogy ő maga az ördög és imád minket, ártatlan, naiv olvasókat kínozni.
Hiába ismertük meg a világot már az első részben, itt teljesedik ki csak igazán a történet, itt bontakozik ki rengeteg szál és olyan titkok kerülnek napvilágra, hogy többször is kihordtam lábon egy infarktust. Ahogy arra számítani lehetett Danika sokkal, de sokkal több titkot őrzött. Megmondom a végére már elkezdett idegesíteni, hogy miért nem szólt Bryce-nak?! Miért nem bízott benne? Miért nem rohant hozzá? Aztán az utolsó oldalak során jöttem csak rá, hogy pont amiatt nem keverte bele Bryce-t, mert így próbálta megóvni. Még akkor is igazi védelmezőként viselkedett, mikor már minden széthullóban volt körülötte.
Ahogy az események pörögnek, egyre jobban tágul a világ, kapunk egy sor új szereplőt, akik rendkívül jól megszínesítik a repertoárt, holott az már eddig is imádnivaló volt. Bryce, Hunt és a kis csapatuk hihetetlen dolgokkal találkoznak és néznek szembe, miközben telik az idő és pörögnek az oldalak, olyan szinten összekovácsolódnak, mint egy kis család. Öröm volt róluk olvasni, ahogy rohantak a másikhoz és védték egymást, ahogy viccelődtek a másik kárára. Hangosak, nevetségesek, viccesek, de olyan összetartók és olyan hűségesek egymáshoz, hogy még az Ördögfalka is megirigyelhette volna őket.
Bryce és Hunt kapcsolatára voltam a legkíváncsibb, nem titok, hogy már az első rész megjelenése óta oda vagyok a párosért, nagyon különleges helyet foglalnak el a szívemben. Egyáltalán nem csalódtam bennük, sőt, nagyon aranyosnak és édesnek gondoltam kettejük évődését, tetszett, hogy Maas lassítani akarta őket. Valósak voltak, intenzívek és igencsak türelmesek… Minden jelenetüket imádtam, fülig ért a szám sokszor, Hunt hiába alfalágyult, hiába kattant be teljesen, amikor spoiler engem kilóra megvett és fel is került a pasi listámra, igencsak kedvező helyre. Egek, ő meg azok a nyavalyás villámok…
Éj és Nap. Nap és Éj. Amikor ők megjelentek a színen, én majdnem eldobtam az agyam, zseniális húzás volt! Annyira tetszett, hogy Ruhn-t is totálisan megszerettem, holott nálam ő eddig mindig a farvizen evickélt, de most, teatyaúristenszentjózsefmáriamegatöbbiek, wow!! Az az elmés, kanapés rész, mikor ezek ketten… nem folytatom, az úgy izgalmas, ha az ember elolvassa.
Fantasztikus könyv, de meg kell kérdeznem, hogy az utolsó 100 oldal mégis mi a fene volt?! Már elnézést, de mégis ezt hogy, meg miért? Nem fogom leírni, hogyan végződött az utolsó fejezet, mert még gondolatban is alig merem kimondani. Azzal, hogy ezt Maas meglépte, olyan szintre emelkedett nálam, hogy el sem tudom mondani. Vártam, hogy megint jön a szokásos utalásokkal, de ezt a legvadabb álmaimban sem mertem elképzelni, sosem gondoltam volna, hogy… Boldog vagyok, ugyanakkor sír is a szívem, mert fogalmam sincs, hogy mi lesz, hogyan fognak abból a végből kimászni, hogy Hunt és Ruhn… Nem, erre még nem vagyok kész. Hiába olvastam ki napokkal ezelőtt, még mindig rendkívül intenzíven élnek bennem az események, ezzel kelek és fekszek, annyira a mindennapjaim része, egyszerűen képtelen vagyok elengedni ezt a sorozatot, pedig a folytatás még a kanyarban sincs. SJM elképesztő írónő, ezzel az utolsó húzással istennővé vált. Eddig is ő volt a legnagyobb kedvencem, de most térdre tudnék borulni előtte, a zsenialitása, a tehetsége, az esze… wow!
Végeredményben: ez egy idegőrlő, félelmetes folytatás, ami egyszerre fakasztja dalra a lelked és sirat meg olyan erősen, hogy levegőt is alig kapsz. Kitép belőled minden földi jót, majd betakargat, mint egy vékony lepel. Ha belekezdesz, nem tudod letenni, ha le is teszed, nem szabadulsz meg tőle. Szenvedélyes történet, iszonyú és groteszk sorssal, rengeteg morális kérdéssel és sok-sok gyásszal. Boldog vagyok, hogy olvashattam, szomorú vagyok, hogy így lett vége, fáj a bensőm, hiszen olyan, mintha valami fantomkar húzna le a mélybe, amiért el kellett búcsúznom a szereplőktől, méghozzá egy jó időre. Ugyanakkor tele vagyok reménnyel, mert bízom abban, hogy megkapjuk a happy end-et, hogy Maas nem ilyen kegyetlen, hogy lesz benne annyi, hogy ezt helyrehozza. Ha nem, akkor tényleg kivágom az udvarra, csukott ablakon keresztül.
Vedd a kezedbe, olvasd el, szeress bele! Garantálom, hogy Crescent City téged is elvarázsol…
off
A végére pedig a kedvencemmel búcsúzom: spoiler
